Zetsuboushita

Hogy mire nem kényszeríti az embert egy-két pofára esés. xD Nem, nem szándékozok senkit sem untatni egyéni kis szerelmi drámáimmal, mert nem és kész. Nincs szükségem sajnálaton és szánalmon alapuló szimpátiára.
Szóval ja... hirtelen felindulás. Egy időben blogoltam, de nem tudom, olyan erőltetettnek éreztem. :/ Tény, egy-két angol nyelvű oldalon időnként teszek egy-két bejegyzést a blogrovatokban, viszont azért azt valahogy mégis másnak érzem. Na mindegy... amúgy sem hinném, sokakat érdekelne a fejemben lévő zűrzavar, amit igyekszem ál-költőiséggel szép formákba és szavakba önteni. Írói véna ide vagy oda, mára már egyre kevesebb okom van írni. A menedék kezd kényszerré válni. Mindegy... nem is annyira lényeg.
Szóval, illene lenne bemuttkoznom... hogy minek, még nem tudom, mert igazából kétlem, hogy bárki is rátalálna a blogomra, akinek nem mutatom meg. Legfeljebb az, aki esetleg sztalkerel, de a legutóbbi sztalkeremmel már valószínű, többé nem kell szót váltanom még egy nyamvadt e-mailben sem, szóval nem igazán tartok attól, bárki is öncélúan kutatna utánam. Ha mégis, akkor tévedtem. A helyzeten nem változtat: ebből a blogból úgy sem fog megtudni rólam semmi olyat, amit amúgy már ne tudna.
A blog neve nem tudom, honnan jött... az egyik kedvenc együttesem nevét kombináltam egy random, szépen hangzó szóval, és az Elízium jelzőre se keress logikát, mert olyan nincs benne, leszámítva, hogy szépen hangzik. Szeretem a szép szavakat... hiszen íróféleség vagyok, vagy mi. Meg szeretek minden mást is, ami szép, mindegy, milyen műalkotás is legyen az. A kreativitásom az egyetlen dolog, ami úgy érzem, hogy emberivé tesz. Jól esik, néha fájdalmas, de tökéletesen kifejezhetem vele az érzelmeim. Meg legalább nem török szét több ablaküveget afféle dühlevezetésként, ha valami túlzottan felingerel.
Na nem mintha valami tehetség vagy "polipisztor" (hú, ezt elfelejtettem, kinek az írásában olvastam ><) lennék. Botkezem van, nem tudok rajzolni, talán csak a photoshophoz konyítok kicsit, már amíg csak képeket kell manipulálni meg sigeket összedobni. Azt is amatőr szinten némelyik gfx-erhez képest. De azért próbálkozom.
Megvan a magam véleménye a világról, afféle meggyőződések, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy nekem van igazam, még akkor is, amikor nem. Nem mintha ezt valaha is bevallanám, de - önmagával szemben mindenki elfogult, nem igaz? A baj csak az, hogy szándékomon kívül is képes vagyok megbántani pont emiatt azokat, akik fontosak. Én ilyen vagyok, de legalább már felismertem ezt a hibámat, és igyekszem rajta javítani. Több tolerancia, amit mások meghallgatásával nyerhetek.
Jó emberismerőnek tartom magam, azonban amíg nem feltétlenül fontos, nem gondolkozok el egy-egy helyzeten, hogy jó-e ez így így. Egyszerűen élem a világunk és igyekszem kapcsolatot teremteni másokkal, de azt hiszem, ez utóbbi természetes. Ugyanakkor egyszerre vagyok rendkívül egocentrikus és a legszerényebb kis nyuszi is. Ez igazán társaságtól és helyzettől függ.
Ez a blog azért létezik, mert én azt akarom, hogy létezzen. Külön rendeltetése nincsen, úgyhogy egyszerűen azt pakolom fel, ami épp jól esik. Akár új zenéről akarok nyáladzani, valami anime egyik részéről vernyákolni, vagy éppen csak pár gondolatot megosztani - szóval ja, olyan, mint egy test. Csak egy tárhely a léleknek. Se több, se kevesebb. (ettől függetlenül mindenki szereti a szép testeket, szóval még úgyis kicsicsázom - majd egyszer)